Az elsõ világháború során a tengeralattjáró fegyvernem igazolta létjogosultságát, bizonyította hatékonyságát, és ezzel párhuzamosan jelentõs fejlõdésen ment át. Mindezeket a sikereket úgy érte el, hogy a hadviselõ felek haditengerészete általában is felkészületlen volt még a háborúra, és hatványozottan igaz volt ez a tény az addig jelentéktelen szerepet játszott U-hajókra.

A felkészültségben hátul kullogó Németország nagy elõnye volt a technikai fejlettség. Az õ hajóikon használták a legfejlettebb meghajtást. A Diesel-motorok ezután sokáig domináltak a fegyvernem történetében, a hadviselõ felek közül pedig a németek vették a legkomolyabban ezen fegyvernem használatát, fejlesztését.

Az elsõ, nagy visszhangot kiváltó akcióra nem kellett sokáig várni: 1914. szeptember 22-én az U-9 jelû német tengeralattjáró valamivel több, mint egy óra leforgása alatt három brit hadihajót is a tenger fenekére küldött. Az Aboukir, a Cressy és a Hogue elsüllyesztése jelezte, hogy az akkor még leginkább kicsi, és igencsak megbízhatatlan U-hajók nagy jövõ elõtt állhatnak.

A feltételes mód mindenképpen indokolt volt, hiszen rengeteg veszteség származott mûszaki hibákból. Elégtelen volt a torpedóvetõ csövek és a torpedók technikai kidolgozottsága is. Ezzel szemben esett latba az a tény, hogy gyakorlatilag nem volt megfelelõ fegyver a tengeralattjárók ellen. A hajók egészen az észlelésig a felszínen haladhattak, csak támadáshoz kellett lemerülniük. Amikor pedig ágyúkat szereltek rájuk, gyakran a célpont megsemmisítését is vízen úszva végezték.

Az elsõ idõkben a hajókra az aknarakó tevékenység volt jellemzõ, és valószínûleg az ellenséges aknák okozták ekkor a legnagyobb veszteségeket is. Késõbb hatékonyabb fegyver jelent meg: a mélyvízi bomba. Ezek használata viszont csak 1917-tõl vált általánossá.

Az alkalmazott hadviselésre rányomta bélyegét a haditengerészetek már említett felkészületlenségébõl eredõ óvatossága. A britek tengeri blokád alá vonták Németországot, melyre válaszul 1915 februárjában a korlátlan tengeralattjáró-háborút kapták. A németek válogatás nélkül süllyesztették el a kereskedelmi hajókat. A britek viszontválasza a Q-hajó volt: szállítóhajókat fegyvereztek fel, és álcáztak. Az ilyen "csali-hajókat" a víz felszínén megközelítõ U-hajó védtelen volt a lövegek tüzével szemben. Szintén csökkentette a veszteségeket a konvojrendszer bevezetése.

1915-ben híres harci esemény volt az U-21 portyája a Dardanelláknál. Két vagy három nagy brit hajó, a Triumph, a Majestic (és egyes források szerint még a Goliath) esett áldozatul. (Ez utóbbit esetleg egy török naszád torpedója küldte hullámsírba.)

A korlátlan tengeralattjáró-hadviselés idején brit kereskedõhajók mellett semleges országok hajói is áldozatul estek. A leghírhedtebb eset a Lusitania elsüllyedése volt. Az amerikai személygõzössel 1198 ember száll hullámsírba. Az is igaz, hogy az 1915. május 7-i katasztrófáról már megtörténte után ellentmondó jelentések születtek. A hivatalos verzió, miszerint az U-20 torpedója okozta (az egyes feltételezések szerint hadianyagot is szállító) tengerjáró végzetét, méginkább megkérdõjelezõdött, amikor Robert Ballard és csapata alaposan megvizsgálták a roncsot. Torpedó okozta sérülésnek ugyanis nyomát sem találták...

A Lusitania

Ennek ellenére ez az eset közvetve egyrészt az USA hadbalépését, másrészt a német hadviselés megváltoztatását eredményezte, bár 1917 februárjában rövid idõre ismét visszatértek a korlátlan tengeralattjáró-háborúra.

Említést érdemel még, hogy az Adrián a Monarchia tengeralattjáróin szolgálva több hazánkfia is részt vett a tengeri harcban. A magasabb beosztású tisztek kb. 30%-a volt magyar származású.

(A táblázat nem tartalmazza a balesetekbõl és egyéb okokból származó vezsteségeket. A semleges Dánia is elvesztett 1 hajót harci esemény következtében.)